Egészségügy-történeti adalékok Szent István király ünnepére

Szent István király (969/975–1038) életéről meglehetősen kevés konkrétumot ismerünk, életműve, öröksége azonban számos tudományterület vizsgálódásának tárgya és több szempontból is már jól feltárt. A köztudatban azonban kevésbé ismert és kidomborított terület a magyarországi egészségügyi intézményrendszer kiépítésében játszott szerepe, illetve ezen tevékenységének konkrét eredményei és szimbolikus, politikai célkitűzései.

Szent István király személyében első, államalapító és egyházszervező királyunkat, illetve a magyar nemzet „mennyei” patrónusát, istápját tisztelhetjük, augusztus 20. tehát nemzeti és egyházi ünnepünk is egyben. Érdemes azonban megjegyezni, hogy az államalapítás és Szent István napja nem első királyunk halálának dátumához (1038. augusztus 15.) kötődik, hanem a szentté avatás egyik jeles momentumához. 1083. augusztus 20-án volt az ereklyék fölemelésének napja, ennek következtében került a Szent Jobb a székesfehérvári bazilika kincstárába. Nemzeti ereklyénk hosszú és kalandos története jelen szempontból fontos eseménye, hogy Mária Terézia királynő 1771 nyarán adta vissza a magyarságnak és ekkor rendelte el, hogy Szent István király egyházi és világi, nemzeti ünnepe Magyarországon augusztus 20. legyen. (A világegyházban Buda 1686-os visszafoglalása emlékére sokáig szeptember 2-án volt emléknapja, a mai misekönyv pedig augusztus 16-án emlékezik meg róla.)

Az augusztus 15. azonban nem csupán királyunk halálának dátuma, hanem Jézus anyja, a Boldogságos Szűz Mária test szerinti mennybevételének főünnepe, és éppen ezen a napon ajánlotta Szent István – hiszen a trón örököse, Imre herceg ekkor már nem élt – az országot Szűz Mária oltalmába. Erre utal a jeles nap magyar megnevezése: Nagyboldogasszony, Magyarok Nagyasszonya, hiszen a régi magyar nyelvben a „nagyasszony” a királynőt jelentette. Az első nemzeti himnuszunk, melyet Lancsics Bonifác bencés szerzetes írt a XVIII. század legelején, szintén „Boldogasszony Anyánk”-hoz szól.

Mindebből az ünneptörténeti kitekintésből is jól látszik, hogy augusztus huszadikában, az ünnep megülésében kapcsolódik egymáshoz a szent és a profán, ahogyan magában államalapító szent királyunk tevékenységében is jelen van mindkét vonulat, a hívő ember és a világ folyamatait, erőviszonyait átlátó uralkodó, a nagyformátumú politikus. A hadtörténet megemlékezik a stabil hatalom megszerzésének lépéseiről, a jogtörténet az együttélés és az ország stabil működésének alapját jelentő törvénykönyvek megalkotásáról, méltatja az állam- és a közigazgatási intézményrendszer kiépítését. Köztudott, hogy Szent István király az állami intézményrendszer fontos elemeiként szervezte meg a vármegyéket, igazgatási központokként és az ország védelmére várak épültek, a gazdasági önállóság biztosítására hozta létre a selmecbányai pénzverő műhelyt, amely messze földön elismert, jó minőségű ezüstdénárokat hozott forgalomba. Művét azonban nem a XXI. századból, a mai intézményrendszerekből visszatekintve kell szemlélnünk és értékelnünk, hanem saját korának paradigmájából kiindulva, a korabeli életben, lehetőségekben, cselekvési alternatívákban elhelyezve.

Első királyunk a római pápától kért koronát maga és országa számára, és a II. Szilveszter pápától kapott koronával szentelte fel őt királlyá – feltehetően – Domonkos, az első esztergomi érsek 1000. december 25-én. Az egyházfőtől érkezett királyi fejék, mint a hatalom egyházi elismerése és megerősítése a főkegyúri joggal, az apostoli egyházszervezés jogával és kötelességével is felruházta viselőjét, méghozzá úgy, hogy közjogi értelemben Magyarország önálló államalakulatként nem került a Német-római Birodalom vazallusai, hűbéresei közé, mint például a korabeli cseh és lengyel uralkodók. Mindezzel együtt Szent István államszervezési koncepciójának egyik példaképe Nagy Károly (748/768-814), a kereszténységen alapuló stabil világi hatalom, nemzetközi viszonylatban elismert erős állam megteremtésének szimbóluma.

Szent István király kettős, világi és egyházszervezői hatalommal rendelkezett, megalapította az érsekségeket és püspökségeket, illetve minden tíz nagycsalád, vagyis minden falu számára templomot építtetett. A nyugati szerzetesrendek, elsősorban a bencések letelepítésével nem csupán a vallásgyakorlás intézményi hálózata alakult ki, hanem részben a kulturális-oktatási, részben pedig az egészségügyi-szociális intézményrendszer is meghonosodott a magyar földön. Szent Benedek regulájában számos helyen hangsúlyosan szerepel, hogy a betegekről, idegenekről (zarándokokról vagy másik rend szerzeteseiről), az öregekről és a gyermekekről, illetve a szegényekről gondoskodni kell, és ezek az elvárások Szent István király törvényeiben is megjelennek. Az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek gyakorlása vezetett el ahhoz, hogy Szent Benedek Rendjében két fontos orvosi tudományos műhely is működött Európában a középkorban: Monte Cassino és a még híresebb Salerno monostoraiban. Utóbbi már a X. század végén virágzó orvosi iskola volt akkor, amikor egyetem még egyáltalán nem működött az öreg kontinensen.

A monostorokhoz tehát kórházak, ispotályok vagy görög-latin kifejezéssel élve xenodochiumok csatlakoztak részben a beteg rendtársak gondozására, illetve azok számára, akik maguk nem tudtak saját magukról vagy környezetük beteg, elhagyatott, magatehetetlen embereiről gondoskodni. (Egészen a XIX. századig kórházba csak a legszegényebbek mentek, a tehetősebbek otthon vártak saját orvosuktól, családjuktól, cselédjüktől gyógyulást.) Az 1015-ös pécsváradi az első és egyedüli olyan monostor-alapítás, amely fennmaradt korabeli okleveles forrásokkal igazoltan Szent István királyhoz köthető és már akkor bizonyítottan betegellátással is foglalkozott.

Későbbi írásos forrás áll rendelkezésre arról, hogy a ma is működő bencés monostorokban, például Pannonhalmán vagy az István király nevéhez kötődő Bakonybélben betegápolási tevékenység folyt. A járványos betegek elkülönítésére pedig lazaretumok, a középkorban sokszor előforduló lepra esetében leprosoriumok szerveződtek. Szent István király alatti leprakórház jelenlétét igazolta a kutatás Esztergomban (itt egy Jakab mester nevű paporvost ismer a tudomány), a későbbiekben többek között Tihanyban, a Margit-szigeten, Nagyváradon, Bártfán, a budai Alhévízen és Besztercebányán voltak lepra-házak.

Az ispotályokhoz gyógyszerraktár (gyógynövény-raktár, vagyis gyógyszertár), utóbb pedig gyógynövénykert, illetve több esetben – és az idő előrehaladtával egyre nagyobb számban – könyvtár is csatlakozott. Mivel a Kárpát-medence hideg és meleg gyógyvizekben kifejezetten gazdag, a szerzetesrendek (és a falvak) megtelepedése ezek közelében történt, így fürdő úgyszintén tartozott a betegápoló monostorokhoz. Például a pécsváradi bencés monostorban vízvezetéket építettek, amely a közeli forrás hideg vizét vezette be az ispotályba, ott melegítették fel a vizet a fürdő számára. Az alapítólevél szerzetesközösség számára 200 szabad alattvalót adott – részben az uradalom művelésére – a vendégek szolgálatára 3, a kórházhoz fürdőjéhez 6 szolgát és 4 betegápolót rendelt a dokumentum. Orvos szolgálatáról nem ír az oklevél, hiszen ők nem a szabad alattvalók közé tartoztak, hanem akár Monte Cassinoból vagy Salernoból érkező paporvosok, szerzetesek voltak.

Szent István király legendái őt magát gyógyítóként szintén említik, és ez nem csupán a kanonizált szent király cselekedeteit megörökítő legenda műfaji sajátosságaiból következik, hiszen a középkori ember számára a megkoronázott uralkodó a betegségekkel szemben is élet és halál ura volt. Számos más európai koronás főnek tulajdonítottak gyógyító képességeket, olyanoknak is, akiket később nem emelt az Egyház a szentek vagy boldogok sorába. Első királyunk egészégügy-szervező tevékenysége kapcsán azonban mindenképpen ki kell emelni annak hatalmas jelentőségét, hogy az oklevelekben írásos nyoma van a beteg emberről való gondoskodás szükségessége felismerésének, és ez az államalapítás többi feladatával együtt, azokkal egyenrangú módon rendezendő kérdés volt Szent István király számára. Ez is bizonyítja, hogy erélyes, komoly egyénisége nem nélkülözte a bőkezűség és irgalmas gondoskodás motívumait sem, másrészt azonban bel- és külpolitikai érzékkel felismert stratégiai jelentőséggel is bírt e szektor kiépítése az államszervezet egyéb területei mellett.

Az első xenodochiumok ápoltjai között jelentős részben voltak az idegenek, leginkább zarándokok. (Maga a szó is az „idegen” tőből ered.) Hiszen a hitélet gyakorlatai között – nem csak a középkorban és nem csak a kereszténységben – fontos szerepe volt és van a zarándoklatoknak. Szent István uralkodásának kezdetén még a Rómába és a Szentföldre menő nagy zarándokutak az államszervezet jelentette biztonság és stabilitás hiányában elkerülték a Kárpát-medencét. A korábbi rablóhadjáratainkat mi magunk finoman „kalandozások”-nak nevezzük, de az ezek miatt Európában rólunk kialakult meglehetősen kedvezőtlen kép okán kerültek el bennünket a zarándokok. Szent István király törvényeivel, kül- és belpolitikájával, intézményeivel 1018 körül tette lehetővé, hogy a Nyugat- és Észak-Európából induló zarándokforgalom immáron félelmek nélkül és biztonságosan átmehessen az országon. Ennek ország-imázs, legitimációs szempontból, a nemzetközi kapcsolatrendszer kiépítése, illetve megerősítése miatt egyaránt hatalmas jelentősége volt. Mindezzel együtt nem csupán a hazánkon keresztül a Szentföldre tartókra gondolt szent királyunk, hanem a peregrináló hazánk fiaira is, fontosnak tartotta, hogy a magyar hívek megsegítésére Rómában, Ravennában, Konstantinápolyban és Jeruzsálemben is zarándokházakat alapítson, jelentős pénzadományokkal segítette a jeruzsálemi Szent Sír-templom és két kolostor újjáépítését.

Ezekkel az intézkedésekkel pedig integrálta a Magyar Királyságot a nyugat-európai „civilizált” keresztény államok körébe és a legfontosabb vallási központokban lévő magyar intézményekkel biztosította külhoni és nemzetközi jelenlétünket.

A római ispotály (zarándokház) volt a leghosszabb életű, eredetét az 1020-as, 1030-as évekre datálják a kutatók, működése pedig mintegy 750 évre tehető. Ennek helye bizonyított: a római Szent Péter-bazilika déli oldalán a vértanú Szent István-templom mellett volt, az angolszászok, a longobárdok, a frízek és a frankok (Nagy Károly népe) kolóniája mellett. A zarándokszállások ekkor már majd két évszázados múltra tekinthettek vissza és vallási-rituális és kulturális-közösségteremtő szerepük mellett katonai jelentőségük is lett: egyrészt saját maguk, másrészt az Örök Város védelmének ellátása. Szent István ispotályalapításában azon legitimációs cél követhető nyomon, melyben az északi hatalmak uralkodóival azonos rangúként reprezentálódik.

A többféle társadalmi feladat komplexitása plasztikusabban mutatkozik meg a Szent István király által alapított szentföldi, jeruzsálemi zarándokház esetében. A XII. században II. Géza király (ur. 1141-1162) akaratából 1150 körül kifejlődve a Szent István királyról elnevezett ispotályos rend központja lett a mellette álló Boldogasszony és Szent István király templomokkal. A Szent István Király Keresztesei ispotályos rend létrejöttének indoka az volt, hogy 1099-ben az első keresztes hadjárat elfoglalta ugyan Jeruzsálemet, de béke közel sem köszöntött a Szentföldre, így a kórház a zarándokok mellett a sebesült lovagok és egyszerű katonák számára is nyitva állt. Mivel a muzulmánok folyamatosan támadás alatt tartották a területet és magukat a zarándokházakat, kolostorokat sem kímélték, eleinte maguk a szerzetesek fegyverkeztek fel saját védelmükre vagy vándor lovagokat fogadtak be a védelemért cserében. De ez a helyzet „rendszerszerű” megoldásért kiáltott, egyre határozottabb igény mutatkozott a zarándokok mellett magát a Szentföldet is fegyverrel megvédő egyházi katonai szervezetek iránt. Így szerveződtek meg a lovagrendek, amelyek a testi-lelki gondozás, ispotályok fenntartása mellett a kereszténység, a keresztények és a Szentföld katonai védelmére is hivatottak lettek. Szokásos szerzetesi fogadalmaik mellé esetükben a fegyveres szolgálat vállalása is társult. A stefanitákat III. Orbán pápa 1187-ben ismerte el, azonban éppen abban az esztendőben Jeruzsálem akkori elfoglalásával a komplexum elpusztult. A rend magyarországi székhelye az Esztergom melletti Szentkirály volt, de országszerte számos rendházat tudhattak magukénak, a lovagrendek katonái pedig még a törökellenes harcokból is kivették részüket. A Szent István Király Keresztesei lovagrend tehát már nagy királyunk uralkodása után jött létre, de a rend gyökerei – és így a mai szóval élve „katona-egészségügy” – az ő örökségére vezetődik vissza. A lovagrend utóélete is érdekes, hiszen kezdete annak a közösségnek, amelyből a Jeruzsálemi Szent János Lovagrend kifejlődött, amely hosszú és kalandos históriát tud maga mögött, ma pedig a Máltai Lovagrendként szolgál.

Szent István életével és művével számos tudományterület művelői foglalkoztak és foglalkoznak, szerteágazó értékes öröksége mára több szempontból is jól ismert és feltárt. Mindezzel együtt érdemes és fontos ebből a gazdag tudáskincsből olyan értékeket előhozni, amely ennek a katona-egészségügyben tevékenykedő kisebb szakmai közösségnek a számára hozhatja közelebb államalapító Szent István királyunk alakját, gondolkodását, emberbaráti, politikai és stratégiai célkitűzéseit.

A képek forrása:

• Szent István szobra a Hősök terén (fotó: Ludmann Mihály/pestbuda.hu) Forrás: https://pestbuda.hu/cikk/20190325_bukovszki_peter_meglepo_hanyfele_szobra_van_szent_istvan_kiralynak_budapesten
• Szent István monogramja a pannonhalmi kiváltságlevé Forrás: https://pannonhalmifoapatsag.hu/szent-istvan-monogramja-a-pannonhalmi-kivaltsaglevelen/
• A pécsváradi erődített monostor ma látké Forrás: https://www.pecsvaradivar.hu/a-var-tortenete