A kötelességre és az áldozatvállalásra emlékeztek

„Az emlékszobrot, amelynél állunk, 1942 májusában a Magyar Országos Orvos Szövetség és a Honvédorvosok Tudományos Egyesülete állíttatta az első világháború orvos-áldozatainak emlékére, az önfeláldozás és a kötelességtudat jelképeként. Ez az emlékmű a magyar társadalom hálájának és kegyeletének a szimbóluma” – fogalmazott Gion Gábor, a Honvédelmi Minisztérium védelmi stratégiáért és humánpolitikáért felelős államtitkára a Honvédelmi Minisztérium és a Nemzeti Fórum Egyesület által szervezett megemlékezésen. Gion Gábor elmondta: mostanra már hagyománnyá vált, hogy a ferencvárosi helyszínen emlékeznek meg valamennyi egészségügyi szakszolgálatosra, a sebesültszállító kiskatonáktól kezdve a különböző egészségügyi ellátó helyeken szolgálatot teljesítőkig, akik háborúkban, vagy forradalom idején a legelesettebbeket, a sebesülteket látták el, gyógyították.

„Az első és második világháborús nyilvántartásokban többezer elesett katonaorvosról és egészségügyi dolgozóról van adat, ám az 1956-os forradalom és szabadságharc idejéből sajnos nincs pontos számunk, miközben tudjuk, hogy emberfeletti munkával álltak helyt a kórházakban, és nagyon sokan már nem térhettek haza családjukhoz” – emlékeztetett az államtitkár, aki arról is beszélt, hogy a katonaorvos-hősök közül többen névtelenül vonultak be a történelem lapjaira.

Gion Gábor felidézte, hogy a magyar katonai egészségügy – az önálló magyar hadsereg egyik kiemelkedően fontos szakágaként – 1848-1849-ben jött létre. „A honvédsereg 840 tiszti állományú honvéd orvosa Európában olyan egyedülálló egészségügyi ellátórendszert állított fel, amellyel méltán vívta ki a hazai és a nemzetközi társadalmi elismerést” – értékelte. Az államtitkár egyúttal rámutatott, hogy az orvos az emberi élet tiszteletére esküszik, a katona pedig arra, hogy akár életét is áldozza hazájáért. „A katonaorvos életében, mivel egy személyben katona és orvos is, hatványozottan van jelen a másokért való felelősségvállalás, a saját érdekét a másik elé helyező magatartás és az önzetlen szolgálat” – jegyezte meg.

Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke, a Nemzeti Fórum elnöke beszédében kiemelte, hogy immáron két évtizede rendezik meg a katonaorvosokra emlékező ünnepséget, miközben a múlt és jelen analógiára is felhívta a figyelmet. „Miben reménykedtek az 1956-os hősök itt, az Üllői úton, a Corvin-közben, a Széna téren és szerte az országban? Miben reménykedtek a gyilkos sortüzek ellenében is? Csodában? Valami megfoghatatlan, kimondhatatlan csodában? Meg kellett tanulnunk, hogy kívülről nem várhatunk csodákat. Ahogy Ady Endre mondja: csodák mindig csak belülről jönnek” – emlékeztetett, hozzátéve, hogy a háborús-migrációs fenyegetettségben a magyar ember most sem várhat csodákat.