Lugosi Szabó Vazul (1820-1892) törzsorvos életútja

Szerző: Pogányné Dr. Rózsa Gabriella (PhD) a Szent István Tudományos Akadémia tagja | 2026. március 31., kedd 7:45

„Az élet védelmében” – A katona-egészségügy hősei és kevésbé ismert történeteik 16. rész - Dr. Lugosi Szabó Vazul fiatal orvos volt 1848 májusában, amikor az első hívó szóra hagyta ott szépen bontakozó civil orvosi karrierjét és jelentkezett Sauer Ignác (1801-1863) országos főorvosnál, hogy az alakuló honvéd zászlóaljak egyikének főorvosa legyen. A felhívást a napilapok május utolsó dekádjában tették közzé, illetve a korabeli szakfolyóirat, az Orvosi Tár május 28-ai számában olvashatták az érdeklődők. Az első 10 honvéd főorvos kinevezése 1848. július 7-én kelt, Szabó Vazul szolgálati helyéül a Győrött szervezett, 5. zászlóaljat jelölte meg a rendelkezés.

Március, régies megnevezéssel Kikelet hava a tavasz ígérete, kezdete, mi magyarok azonban Mars isten havában nemzeti identitásunk egyik legfontosabb alappillérére, az 1848/1849-es forradalomra és szabadságharcra emlékezünk. Az alapvető történelmi események sora, illetve a vezető személyek neve és sokaknak tragikus sorsa örökre lelkünkbe vésődött, könnyen megfeledkezünk viszont azokról, akik nem az első vonalban voltak, de elhivatottságukkal és bátor helytállásukkal a maguk területén váltak részeseivé a történelem nagy pillanatainak. Ezen személyek, tudós katonaorvosok egyike volt Szabó Vazul doktor.

Szabó Vazul 1820-ban Jánkon született, családja már a XVII. századtól a lugosi nemesi előnévvel említődik. Orvosi tanulmányait 1842-ben a Kolozsvári Orvos-sebészi Tanintézetben kezdte meg, a következő évtől Bécsben folytatta stúdiumait, itt szerezte orvosdoktori, illetve műtői oklevelét 1846-ban. Első állása a császárváros közkórháza volt, a szabadságharc kezdetén azonban már magyarhoni orvosként jelölik a források.

Zászlóalja Délvidéken, a mai Szerbia és Románia területén vett részt a hadműveletekben, Szabó Vazul Futak, Pétervárad és Karánsebes állomáshelyeken teljesített szolgálatot. 1849. július 17-én kapott törzsorvosi rangot, így a déli végvidéki tábori kórházi hálózat szervezőjeként, vezetőjeként is fungált.

A forradalom után Aradon börtönt szenvedett, az 1851-es amnesztiával szabadult és utóbb Pesten gyakorolta hivatását. 1852-ben korábbi alma materében, a Kolozsvári Orvos-sebészeti Tanintézetben pályázta meg a gyakorlati sebészeti tanári állást, amelyből a forradalom és szabadságharc alatti szerepvállalása miatt dr. danczkai Pattantyús Ábrahám Adeodátot (Bogdánt, 1815-1865) felségárulásért bocsátották el és vetették börtönbe. Szabó Vazul kinevezését a tanári kar egyöntetűen támogatta, az erdélyi hadi és polgári kormányzóság közbelépésére azonban nem őt nevezték ki, hanem a hatalomhoz hű és szakmai körökben nem jó hírű kollégáját, Nagel Emilt (1817-1892), „kit egyébiránt a tanári testület javaslatba sem hozott” – olvasható az intézmény történetét feldolgozó kötetben.

A rendelkezésre álló források szerint 1854-től nagyszebeni törvényszéki orvos, 1861/62-től ugyanitt megyei főorvos, 1870. június 21-étől pedig a magyar nemzeti haderő, a Magyar Királyi Honvédség nagyszebeni, 21. zászlóaljának ezredorvosa. A katonaorvosi szolgálatból 1882. szeptember 26-ával vonult nyugállományba.

Orvosi működésében jelentős szerepet játszott a gyógyvizek iránti érdeklődése. Disszertációját De arthritide címen a köszvényről írta és később számos előadást tartott és közleményt publikált a vízgyógyászat témájában, 1891-ben egyik alapítótagja volt a Magyar Balneológiai Társaságnak, több gyógyfürdőt is megszervezett. Fürdőorvosi munkásságát, személyét, a XIX. század végi fürdőélet hangulatát a szakfolyóiratok tudományos közleményei mellett a napisajtó is megörökítette: „Aki csak egy napot is mulat Élőpatakon, az nem teheti, hogy meg ne emlékezzék a jóságos Szabó Vazulról, Élőpatak páratlan fürdőorvosáról. Idestova huszonöt éve gyógyítgatja itt betegeit úgy medicinával, mint kalabriász, ferbli, tarokk-partiekkal. Köréje csoportosul a vendégek örege, elfeledni köszvényes lábukat” – írja a Fővárosi Lapok 1881-ben. A Magyarország és a Nagyvilág című lap pedig a helyi honvéd fürdőház atyjaként mutatja be: „A 72 éves öreg, – mint honvéd dandár orvos – hat honvéd számára itt egy kis kórházat alapított, kik a fürdőidény alatt teljes ellátásban részesülnek. Emiatt a derék öreg úr köztiszteletben részesül, és érdekes látni, midőn honvédorvosi egyenruhában még meglehetős szilárd tartással végig megyen az itteni sétányon s jobbra balra katonásan köszönget a vendégeknek”.

Dr. lugosi Szabó Vazul a medicina további ágaiban is járatos volt, az 1860-as években több homeopátiával foglalkozó tanulmányt jegyzett, illetve 1870 őszén indítványozta a Kézdivásárhely közelében fekvő torjai „Büdös-barlang” mellett országos szemkórház felépítését. Erre a célra a közelben lévő Altorja községe egy hold földterületet ajánlott fel, és a lassan kibontakozó fejlesztéshez jelentős hozzájárulás volt, hogy maga Szabó doktor végrendeletében 1200 forintot hagyományozott e célra. A katonaorvoslás és a balneológia e jeles tudora Előpatakon halt meg 1892-ben.

Honvédorvosi, gyógyító, egészségügy-szervező és tudományos munkássága mellett meg kell még emlékeznünk életének egy sajátos és különlegesen érdekes, értékes momentumáról, nevezetesen az 1848/1849-es relikviákra fókuszáló gyűjtői tevékenységéről. Nem sokkal halála előtt adományozta a Székely Nemzeti Múzeumnak Bem tábornok sétabotját, melyet a forradalom és szabadságharc idején is használt. Úgyszintén ő szerezte meg az erdélyi hadjárat katonai vezérének gyűrűjét is „tizenhét Napoleonaranyért”. További fontos történelmi és hazafias értékű kincse volt Szabó Vazul doktornak Vasvári Pál (1826-1848) zöldköves gyűrűje, amelyet 1848-ban, az erdélyi hadsereg szervezésekor a nagyváradi hölgyek készíttettek a fiatal – és a források alapján igen csinos – forradalmár számára. A gyűrűhöz személyes szál is fűzte az orvost, hiszen Vasvári Pál rokona volt, és a család a Csonka havas alatt, Mariselnél (Havasnagyfalunál), az ifjú hős halálának helyszínén emlékkövet állíttatott.

Dr. lugosi Szabó Vazul maga személyében jól példázza az 1848/1849-es honvédorvosok életútját: a haza hívására mindent hátrahagyni kész bátorságot, a becsületes helytállást minden nehézség közepette csatában, tábori kórházban, az egészségügyi biztosítás megszervezésében, Világos után a várható és fenyegető megtorlás elfogadását. A kiegyezés után orvosként és a szabadságharc élő emlékezeteként ajánlotta fel szolgálatait, tapasztalatait a Magyar Királyi Honvédség számára, átörökítve ezzel a megszerzett szaktudást, hidat képezve a történelmi események és az akkori jelen feladatteljesítése között. Március idusán méltó, hogy megemlékezzünk e jeles honvédorvosról és – e rövid írásban – név szerint meg nem említett hős orvostársairól.