„Nem tudtam volna jobbat kapni annál, mint amit itt kaptam”

Két hónapot töltöttem itt és nagyon pozitívan tudok róla nyilatkozni. A terhességem alatt minden rendben volt, de érzelmileg elég nehéz volt, hiszen tudtam, hogy a babák koraszülöttek lesznek, ráadásul hárman jönnek egyszerre. Mentálisan ez egy megterhelő állapot volt. Nem volt könnyű dolog elfogadni egyrészt a Covid helyzet miatti látogatási tilalmat, másrészt, hogy be kell költözni egy kórházba, a megszokott környezetemből kiszakítva. Azt azért el kell mondanom, hogy hálás természetem van, mert olyan vagyok, mint egy katona; ha a fejembe veszek valamit, akkor azt a cél érdekében végigcsinálom. Ezért is döntöttem úgy, hogy amikor az orvos azt mondta, ideje menni, akkor azonnal indultam a kórházba.

Csak szuperlatívuszokban tudok beszélni a kórházról, arról, ahogy velem bántak az orvosok és az ápolók. Csodálatos volt azt látni és érezni, ahogyan a három gyerekkel és velem bántak, amilyen odafigyeléssel követték az ő állapotukat és a fejlődésüket. Ami a szülésélményemet illeti, az szerintem a világon semelyik szuperszonikusan felépített kórházban sem történhetett volna tökéletesebben. Nem tudtam volna jobbat kapni annál, mint amit itt kaptam. Amikor már megérkeztek a gyerekek, nyilván az már egy másik helyzet volt.

Megtapasztalni azt, hogy a babák inkubátorban vannak, lógnak ki belőlük a csövek, nem tudom, mi történik, csak azt látom, hogy picik – nem volt egyszerű. Addig minden más baba, akit láttam, nagyobb volt.

Most természetesen nem, mint szülésznő beszélek erről, hiszen anyaként egészen más szembesülni ezekkel a dolgokkal. Ezért volt hatalmas segítség az itt kapott támogatás és szeretet, ami tényleg a csúcsok csúcsa volt. Rengeteget jelentett, hogy megtanítottak minket a férjemmel, hogy mit kell csinálnunk otthon. Az itt dolgozóknak köszönhetően úgy mehettem el a kórházból, hogy lényegében kaptam egy „hátizsákot”, egy eszköztárat: nekik köszönhetően tudtam, hogy mikor, mit kell csinálni a babákkal. Ez egy nagyon nagy mankó volt nekem. Ezért mindig nagyon-nagyon hálás leszek minden itt dolgozónak. Hozzátenném, a mi esetünkben – lévén koraszülöttek a babák – azért ez nagyon rosszul is elsülhetett volna. Talán, ha nem ezen a PIC (Perinatális Intenzív Centrum) osztályon vagyunk és nem ilyen segítséget kapunk, akkor lehet, hogy sokkal bonyolultabban alakult volna az életünk. Amit még szeretnék megemlíteni, az az, hogy az itt töltött két hónap alatt kialakult nálam az úgynevezett hospitalizáció, ezért nagyon nehezen tudtam elhagyni a kórházat. Konkrétan rettegtem, mert csak itt éreztem magam biztonságan. Azt éreztem, hogyha kilépek innen és a nővérek kiesnek a képből, akkor nem tudom, mi lesz velem, hogyan tudom ellátni ezeket a gyerekeket, miképpen fogom tudni egyedül megoldani a teendőket, más környezetben. Idő kellett, mire ráéreztem, hogy otthon is jó, de közben annyira ragaszkodtam itt az emberekhez, a helyhez és ahhoz a támogatáshoz, amit tőlük kaptam, hogy nagyon nehéz volt elmenni. Heteknek kellett eltelni, mire helyt tudtam állni otthon.

Az ikrek most 9 és fél hónaposak és gyönyörűen fejlődnek. Nagyon jó velük otthon lenni, egyre értelmesebbek és édesebbek. Szerintem az a kulcs, hogy mindent, amit itt a kórházban tanultam, hazavittem magammal. Azt a rendszert, a napirendet, amit itt felépítettek a babáknak, azt alkalmazom otthon. Mielőtt kiléptem volna a kórházból, mindenkit arra kértem az osztályon, hogy segítsenek abban, hogy tudom a rendszert otthon is tartani úgy, hogy lényegében csak a környezet változzon. A rutint a mai napig tudjuk tartani. Mind-mind amit kaptam, és tanítottak, nagyon hasznos volt.

A fotókon Rúzsa Magdi, prof. dr. Wikonkál Norbert Miklós, a Honvédkórház főigazgatója és dr. Bodrogi Eszter, a PIC osztályvezető főorvosa látható.