Katona és orvos

A katonaorvoslás – többek között kettős hivatás jellegéből adódóan – rendkívül izgalmas karrierválasztás. Az ön életében a katonai vagy az orvosi pálya hívása jelent meg előbb?

Katonavárosból és katonacsaládból származom. Szentesen születtem, édesapám ott kezdte pályafutását a katona-egészségügyben, édesanyám is ott volt honvédelmi alkalmazott. Szentesen viszonylag kevés időt töltöttünk, édesapám munkája Budapestre szólította a családot. Van egy húgom, aki szintén a katona-egészségügyi pályát választotta, de ma már a lányom is a honvédség berkeiben dolgozik. Ezért azt gondolom, hogy a honvédséghez és a katona-egészségügyhöz való lojalitás a családom történetének egy öröklődő eleme. Számomra mindig is magától értetődőnek tűnt, hogy orvos akarok lenni és ezt össze fogom kötni a katonai pályával. A mai napig nagyon örülök annak, hogy ez az út jutott nekem osztályrészül: szeretem csinálni és nem igazán tudom elképzelni, hogy milyen lenne az életem, ha nem a katona-egészségügyről szólna.

Voltak olyan értékek, hajtóerők, melyek egyik vagy másik pálya irányába húzták? Egyáltalán szétválasztható a kettő?

Élesen semmiképp sem. Sokszor találkoztam eddigi pályafutásom során olyan kérdésekkel, melyek a fegyveres testület és – orvosok esetében – a fegyver nélküli szolgálat összeegyeztetésének ellentétét hangsúlyozzák. Meglátásom szerint ez nem egy kibékíthetetlen ellentét, hiszen az ember lelkében az orvosi feladat, az életmentés és a gyógyítás kerül előrébb szükséghelyzetben. Segítő szakmát mindig olyanok választanak, akinek a lelke és annak rezdülései erre alkalmasak. A katonai pálya ezt leginkább színesíteni tudja. Nagyon sokat ad a normál klinikai tevékenységhez, amit a honvédség, mint közeg és mint feladatrendszer megkíván. Az, hogy ebbe a keretbe kell elhelyeznünk a gyógyító tevékenységet, sajátos szemléletmódot és hozzáállást igényel.

Hogyan indult a pályafutása?

Az első beosztásomat az egykori MH 32. Budapest Őr- és Díszezrednél kaptam, megbízott csapatorvosként, s ezzel párhuzamosan az MH Egészségügyi Alkalmasságvizsgáló Intézetben tevékenykedtem alorvosként. Abban az időben kevés esély nyílt arra, hogy valaki a végzést követően egyből kórházban dolgozhasson: ki kellett érdemelni a helyet. Én körülbelül egy évvel később kerültem az MH Központi Honvédkórház fül-orr-gégészeti osztályára, ahol klinikusként is megkezdhettem a pályámat. Itt szakvizsgáztam 2001-ben fül-orr-gégészet, fej-nyaksebészetből, később honvédorvostan-katasztrófaorvostan irányban folytattam a tanulmányaimat, illetve 2014-ben licencvizsgát tettem hospice palliatív medicinából. Ebben az intézetben nőttem fel; itt váltam orvossá, szakorvossá, adjunktussá, főorvossá, mostani beosztásommal pedig az egészségügyi szolgálat vezetőjévé.

Palliatív medicina

A palliatív medicina (más néven palliatív ellátás) a súlyos vagy krónikus betegségekkel küzdő páciensek életminőségének javítására törekszik. Célja a fizikai, pszichológiai, szociális és spirituális tünetek enyhítése, a fájdalom csillapítása és a lehető legjobb életminőség biztosítása a beteg számára.

Miért éppen az említett szakterületeken bővítette tudását?

Sok lehetőség megfordult a fejemben, mire oda jutottam, hogy szakterületet választhattam magamnak. Egyetemi éveim alatt például nagyon szerettem volna neonatológiával (újszülött-gyógyászattal) foglalkozni, de ez a katonaorvoslással nem volt összeegyeztethető. Így lettem fül-orr-gégész, fej-nyak sebész. Ezen a területen igen magas a daganatos betegek száma, akik meglátásom szerint egy kicsit másfajta törődést is igényelnek. A hospice palliatív medicina felé fordulásom ebből eredeztethető. Visszatekintve azt látom, hogy ez a szakterület és összességében a daganatos betegekkel való törődés rengeteget tett a pályámhoz, rendkívül jó tanítónak bizonyult. A honvédorvostan-katasztrófaorvostan szakvizsga anno minden, kórházban dolgozó klinikus számára kötelező volt, én viszont szívesen tanultam és a mai napig tudok az ott megszerzett tudásra építeni. Ha összegezni kellene, van olyan szakvizsgám, amelyik a katonai énemhez kapcsolódik, és van, amelyik a gyógyító énemet szolgálja.

A legelső, csapatorvosi beosztás kicsit eltér a pályájának további alakulásától. Mit adott önnek ez az időszak?

Pályakezdőként nagyon fontos, hogy az ember hogyan illeszkedik be, ami viszont nagyban függ attól, hogy hogyan illesztik be. Én nagyon szerencsés lehettem az ottani kollégákkal. Rendkívül sokat tanítottak nekem, hagyták, hogy ténylegesen a klinikumra fókuszáljak, mindeközben emberségesen álltak hozzám. Minderre nagy szükségem is volt a pályáján éppen csak elinduló orvosként.

Sok évet töltött az MH Egészségügyi Központ – és jogelődjei – szolgálatában, különféle beosztásokban. Ezt aztán több évnyi nápolyi külszolgálat szakította meg, ráadásul vezető beosztásban. Hogyan adódott ez a lehetőség?

Úgy érzem, hogy klasszikus utat jártam és járok be, melyet pályaívként a rendszer korábban is megkövetelt, illetve ami a tapasztalatszerzés szempontjából ugyancsak ideálisnak nevezhető. Hogy értem ezt? Az első igazi katonai feladatom alapellátásban – a csapatorvosi, majd kórházi orvosi működést követően – már szakvizsgázott orvosként egy missziós kiküldetés lehetett; 2004-ben az ENSZ ciprusi békefenntartó missziójában másfél évet töltöttem el. Az élet úgy hozta, hogy Cipruson többször is jártam, később már az ottani vezető orvosi beosztásban tevékenykedtem. Emellett a KFOR-misszióban, Koszovóban és a bosznia-hercegovinai EUFOR-ban is szolgáltam. Ezek fényében a nápolyi Szövetséges Fegyveres Erők Összhaderőnemi Parancsnokságán az Egészségügyi Szolgálat főnökeként betöltött vezetői pozíció a pályaívnek megfelelő következő lépésnek számított. Természetesen nem gondolom, hogy törvényszerűen jött ez a lehetőség, de éreztem, hogy készen állok az akkori vezetőim által elvárt fejlődésre és arra, amit a beosztás adni tud. Először a vezetőhelyettesi pozícióba kerültem, majd folytatólagosan a vezető orvoséba, ahol angol, amerikai, francia és német katonaorvosok munkáját irányítottam. Hazánk számára ez megtisztelő feladatként értékelhető, hiszen én voltam az első magyar katonaorvos, aki ellátta ezt a tisztet. Sokat tettek hozzám ezek a külszolgálatok, éppen ezért minden fiatalnak azt szoktam tanácsolni, hogy vállaljanak hasonló feladatokat, mert ez biztosítja a fejlődésüket és ez teszi őket hitelessé a katonaorvosi pályán.

Külföldi tanfolyamokon is gazdagította pályáját, úgymint a 2016-os nigériai felkészítés. Mesélne arról, hogy az a pár hét mit jelentett szakmailag és emberileg?

A külföldi képzések legnagyobb előnye, hogy általuk olyan helyekre és olyan körülmények közé juthatnak el a katonaorvosok, ami mások számára sokszor elérhetetlen. A nigériai képzést a Pécsi Tudományegyetemmel közösen szerveztük, és bár klinikusként szakmailag is sok hozadékát látom, elsősorban szemléletváltást jelentett számomra. Készült velem akkoriban egy interjú, amiben úgy fogalmaztam: Afrikát nem lehet megváltoztatni, de Afrika megváltoztat minket. Ezt a mai napig tartom. Amit ott láttam, az nagyon sokszor eszembe jut. Ezek nem mindig boldog pillanatok emlékei, úgyhogy vissza tudják rántani az embert a realitás talajára, különösen, ha éppen nagyon elégedetlen. Ebben hasonlít a hospice palliatív medicinára: emlékezteti az embert a család értékére és a szeretteink fontosságára.

A későbbiek közül mely tanfolyamokat, konferenciákat tartja még kiemelten fontosnak tapasztalat szempontjából?

Az Amerikai Egyesült Államokban stratégiai vezetői képzésen vettem részt, amely a jelenlegi pozícióim betöltéséhez nélkülözhetetlen ismeretanyagot, végzettséget és kapcsolatokat hozott. Lenyűgözőnek találtam a kollegák professzionalizmusát, és ezt látva tudtam, onnantól ennek igazodási pontnak kell lennie a munkám során. Többször jártam Kínában, ahol katonaorvosi konferencián, egyezetetéseken vettem részt. Az ország méretei miatt olyan léptékekben gondolkodnak, ami számunkra elképzelhetetlen, például a katonai kórházaik vagy a katonaorvosaik létszámát tekintve. Bár Kína mindig kicsit más arcát mutatta, irigylésre méltónak találom azt a szorgalmat, amivel ott nap mint nap végzik a munkájukat és ami talán még fontosabb, hogy mennyire képesek hinni önmagukban.

Mekkora jelentősége van a katona-egészségügy terén a többnemzeti együttműködésnek?

Talán mondhatjuk azt, hogy még inkább jellemző, mint bárhol máshol a katonai életben. Az egészségügyi biztosítás alapját adó szint mindig nemzeti feladat és felelősség. A progresszív ellátás magasabb szintjein – Role 2 és 3 – a tevékenység jellemzően már több ország szakembereinek összefogásával valósul meg műveleti területen. Ennek hatékonyságát és fenntarthatóságát bizonyították többek között az afganisztáni és a nyugat-balkáni tapasztalatok. De így van ez kisebb missziókban is: én például Cipruson argentin, angol és szlovák kollégákkal közösen dolgoztam.

Az ellátás szintjei

A NATO által elfogadott és használt nomenklatúra Role 1-től 4-ig terjedő jelzéssel látja el az egészégügyi ellátóhelyeket: a számok növekedése a progresszivitási szint emelkedését jelenti.

A ciprusi külszolgálatot többször említette. Ez véletlen vagy esetleg a missziói közül ennek kitüntetett szerepet tulajdonít?

Az elsőre mindig mindenki szívesen – talán a legszívesebben – emlékszik vissza. Számomra ez azért tűnik kiemelt jelentőségűnek, mert törzstiszti beosztásban, vezetőként ekkor kaptam a pályám során először lehetőséget arra, hogy olyan döntéseket hozzak, melyek más (ráadásul külföldi) kollégák feladatrendszerét befolyásolják. Ez nagyon fontos és értékes tapasztalat volt. De éppen ennyire büszke vagyok a nápolyi beosztásomra is, ami persze sokkal nagyobb tudást igényelt, egyben nagyobb felelősséggel párosult. Ez idő alatt úgy éreztem, hogy ez a tapasztalat alkalmassá tesz arra, hogy itthon is hasonló feladatot lássak el – s végül úgy hozta az élet, hogy ez tényleg így alakult.

Hogy érzi, inkább egy-két fontosabb beosztásának, vagy a pályája valamennyi állomásának, a megszerzett ismeretek összességének köszönheti a jelenlegi parancsnoki beosztását?

Mindkettő és egyik sem. Egyrészt függött mindez az egyéni ambícióimtól és minden utamba került lehetőségtől – na és persze attól, hogy mit kezdtem ezekkel. Én az a típusú katonaorvos vagyok, aki egy-egy lehetőségről mindenképp meg akarja tudni, hogy az mit adhat neki. Nem szoktam elmenekülni a feladatok elől. Emellett vitt előre az a fajta kitartás is, amit édesapámtól örökölhettem. Eszerint, ha van egy cél, akkor azért minden áron tenni kell. És ahogy említettem, fontos a szerepük az ember útjába kerülő lehetőségeknek is – például a misszióknak. Sokszor nem én találtam rá egy-egy feladatra, hanem az talált meg engem, én pedig beleálltam. Az jut erről eszembe, amikor egy interjú során megkérdezték George Malloryt, miért akarja megmászni a Mount Everestet, mire ő azt felelte: „azért, mert ott van.”

Számított a kinevezésre?

A pályám során felmerült bennem a gondolat, de amikor jött a felkérés, egyáltalán nem számítottam rá, hiszen pont akkor szolgáltam Nápolyban. Az időzítésben persze az is közrejátszott, hogy a Honvédkórház kiválásával járó, 2023-ban kezdődött átalakításokat le kellett vezényelni és ezzel egy időben ki kellett alakítani az MH Egészségügyi Központ új feladatrendszerét, a megváltozott körülményekhez alkalmazkodó működési rendjét. Hiszek abban, amit csinálok és hiszem, hogy mindig lehet jobban és hatékonyabban működni.

Közel másfél évvel a szétválás után hogyan látja, gördülékenyen ment az átállás?

A kezdeti időszak nagyon nehéz volt, ami annak is köszönhető, hogy párhuzamosan kellett a szétválással kapcsolatos jogi, gazdasági és adminisztratív feladatokat menedzselni, miközben egy teljesen új környezetben kellett helytállnunk. Mostanra az Észak-Pesti Centrumkórház – Honvédkórház és az MH Egészségügyi Központ is végzi a saját feladatát, szimbiotikusan együtt létezve. Mi nem tudunk meglenni a klinikai ellátás egyes szegmensei híján, amelyek csak az ÉPC – Honvédkórházban találhatók meg, az ÉPC – Honvédkórház pedig nem tud működni az oda napi feladatokra delegált katonaorvosaink és egészségügyi szakembereink nélkül. Azt látjuk, hogy bár a helyzet sajátos, mégis működőképes.

Külön utakon

2023. január elsejétől az MH Egészségügyi Központ részeként működő Honvédkórház ellátási feladatainak döntő részét (új egészségügyi szolgáltatóként) az Észak-Pesti Centrumkórház – Honvédkórház vette át. Az újonnan létrejött szervezet tevékenységét a kormány egészségügyért felelős tagjaként a belügyminiszter irányítja.

Amellett, hogy az MH Egészségügyi Központ parancsnoka lett, kinevezték a Magyar Honvédség egészségügyi főnökének is. Ez a tisztség mivel jár?

Igen tulajdonképpen két beosztást töltök be. Míg az MH Egészségügyi Központ parancsnokaként a rendszer egyik végrehajtó elemének vagyok a vezetője, és a napi működésének a biztosításáért felelek, az egészségügyi főnöki poszt egy magasabb, stratégiai szintű beosztás. Nemzetközi környezetben ezen minőségemben veszek részt különféle képzéseken, megbeszéléseken és konferenciákon. Az elmúlt több mint két évben lezajlott szakmai találkozók most kezdenek beérni, hasonló beosztású katonaorvosok ismerősként fogadnak a nem túl gyakori személyes találkozókon. Ez segíti hazánk elismertségét a NATO katona-egészségügyi területén. Szeretem ezt a szintű gondolkodást, mert úgy érzem, ezen a beosztáson keresztül lehet a jövőben jobbá és hatékonyabbá tenni a katona-egészségügy rendszerét. Ebben a feladatkörben a legfontosabb tapasztalatot a Nápolyban betöltött vezető orvosi beosztásom adja.

Stratégiai szinten Európa-szerte vagy akár világszinten mik a legégetőbb kérdések jelenleg a katonaorvoslásban?

Európai viszonylatban és világszinten is az egyik legfontosabb és leginkább megoldandó feladat jelenleg a civil-katonai kapcsolatoknak a megfelelő szintű kialakítása és működtetése. Ez itthon is különösen fontos, hiszen nincs önálló katonaorvosi, katonaápolói, mentőtiszti vagy katonapszichológiai képzésünk, ezért minden elemünkben a civil rendszerből táplálkozunk: onnan szerezzük az erőforrásainkat, a tudásunkat, a protokolljainkat.

Milyennek értékelhető jelenleg itthon a civil és katonai szféra együttműködése?

A múlt évet arra szántuk, hogy felvegyük a kapcsolatot a magyarországi orvosképző egyetemekkel, illetve minden felsőoktatási intézménnyel, amelyek képzései valahogy kapcsolódnak a munkánkhoz. A cél minden egyes intézménnyel egy kölcsönösen előnyös együttműködési rendszer kialakítása. Nem versengő helyzetet hozunk létre, minden egyetemmel másról szól az együttműködésünk. Rendkívül szerteágazók ezek a kapcsolatok, egy részük az alapellátáshoz kapcsolódik, míg más a klasszikus klinikai tevékenységhez, akad, amelyik a Role 2 képességet segíti elő, de e körbe tartozik a repülőorvostan vagy a népegészségügyi ellenőrök és egészségügyi informatikusok képzése is.

Ha 2024 a civil-katonai kapcsolatok építésének éve volt, miről szól 2025 az MH Egészségügyi Központ életében?

A korábban említett fenntartói változások miatt a katona-egészségügyben megszűnt a klinikai/kórházi munka dominanciája, a fókusz átkerült a csapategészségügyi ellátórendszerre. Ennek köszönhetően nagyobb súllyal jelennek meg az alapellátással, az alkalmasság-vizsgálatokkal, a foglalkozás-egészségüggyel, a pszichológiával, és az egészségügyi tervezéssel kapcsolatos feladataink. Ennek egyik éles próbája lesz az őszre tervezett Adaptive Hussars gyakorlat. 2026-ban szeretnénk a Role 2 képességünket egy NATO-validációs folyamaton megmérettetni, így erre is készülünk. Emellett nagy szükségünk van a tartalékos rendszer fejlesztésére, hiszen egészségügyi szakemberekre – ahogy a civil egészségügyi ellátórendszerben, úgy a katona-egészségügyben is – mindig szükség van.

Milyen alapelvek szolgálnak támpontként az ön számára a célok eléréséhez szükséges feladatok irányításában?

Az egyik legfontosabb vezérlőelv a hitelesség, nemcsak személyként, hanem az intézetünkre vonatkozóan is. Ebbe természetesen beletartozik, hogy megfelelő szakmaisággal látjuk el a feladatainkat, de emellett nagyon fontos, hogy mindezt kellő hittel tegyük. Ha ezek megvannak, akkor a katona-egészségügy működtethető oly módon, hogy a vezetők, az alkalmazottak és az ellátásban részesülők is elégedettek legyenek. Személy szerint kiemelten számítok a fiatalokra! Látom, hogy ők hozzák a lendületet, az újszerű ötleteket és az innovatív gondolatokat. Sokszor hangoztatom a kollegáimnak, hogy minden, hozzánk érkező új kollégát nyitottsággal fogadjanak, hiszen ők a Magyar Honvédséget és azon belül is minket választottak. Képezzük ki őket az elvárások szerinti katonai feladatokra, segítsünk nekik szakmai elképzeléseik megvalósításában, támogassuk őket a tanulásban és egyéni fejlődésükben. Ha ezt biztosítjuk, akkor lesz utánpótlás a katona-egészségügyben. Bízom abban, hogy ezzel a hozzáállással továbbra is hitelesek maradunk mind itthon, mind a nemzetközi környezetben.

Forrás: Magyar Honvéd magazin 2025. július